Volt egyszer valahol a világban egy kis falu, határában egy dús füvű legelővel, amelyet bárki szabadon használhatott. Tizenkét gazda élt a faluban, mindegyiknek volt egy-egy tehénkéje. Minden reggel kihajtották az állatokat a legelőre, este pedig vissza. Így éltek hosszú ideig, szerényen, de elégedetten. A tehenek bőségesen adtak tejet, nemcsak a gazdák családjának, de minden falubelinek jutott a tejből, vajból, sajtból és túróból.

Egy napon új gazda költözött a faluba, aki így gondolkodott: „Itt mindenkinek csak egyetlen tehene van. Mi lenne, ha én kettőt vennék? A legelőn bőven elfér, én pedig nagyobb hasznot hajthatnék, mint a másik tizenkettő. El tudnám adni a tejet a szomszéd faluban is, ahol nincs ilyen jó legelő.” A gondolatot követte a tett is: másnap reggel már tizennégy tehén legelészett a falu határában. Egy másik gazda azonnal megirigyelte társát: „Ha az új szomszédnak két tehene van, miért ne lehetne nekem is még egy? Neki van igaza, két tehén nagyobb hasznot hoz, jobban fog élni a család. Ráadásul ha nem hajtok ki egy újabb tehenet a legelőre, a többiek fogják zsebre tenni azt a hasznot, ami az enyém is lehetne.” Hamarosan tehát már tizenöt tehénke lakmározta a legelő füvét.

És így ment ez tovább, végül már mind a tizenhárman hasonlóan gondolkodtak, ezért nem volt megállás: nemsokára már minden gazdának két jószága volt, azután már mindenkinek három, négy, majd pedig öt. Más falubeliek is felfigyeltek a tehéntartás jövedelmezőségére, így lett hét új gazda is, szintén öt-öt jószággal. Száz tehén legelészett tehát már a réten, a gazdák pedig messze földön kereskedtek a tejtermékekkel. Busás haszonra tettek szert, egész pereputtyuk korábban elképzelhetetlen anyagi bőségben élt.

Ha a gazdákon múlik, a tehenek száma még tovább növekszik, ám ez már nem történhetett meg. A derűre ugyanis hamarosan ború következett. A legelő már kevésbé zöldellt, majd szinte teljesen kopárrá vált, mivel a temérdek állat gyorsabban lelegelte a füvet, mint ahogy az meg tudott volna újulni. A tehenek lesoványodtak, megbetegedtek. A gazdák természetesen érzékelték a romlást, ám tehetetlennek érezték magukat: mindegyikük úgy gondolkodott, hogy ha csak ő maga csökkenti az állatai számát, az nagyon kevés volna a megoldáshoz, és végső soron hátrányba kerülne a többiekkel szemben. Így aztán hamarosan bekövetkezett a tragédia: a tehenek mind egy szálig elpusztultak, a gazdák pedig tönkrementek, családjaik éheztek.

Takács-Sánta András
a Környezettudományi Centrum egyetemi adjunktusa

(A szerző ökológus, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Természettudományi Karán)

Minden mesének van valamilyen tanulsága. A kérdés csupán az, hogy le tudjuk-e vonni belőle ezt a tanulságot, és ha igen, tudjuk-e hasznosítani a tanultakat az elkövetkezőkben. Mikor látjuk már be, hogy az egyéni érdeket alá kell rendelni a közösségi érdeknek, hogy a rövid távú célokat föl kell hogy váltsa a hosszú távú szempontokat is figyelembe vevő viselkedés. Mikor látjuk már be, hogy az anyagi javak nem fogják pótolni a természet adta javainkat: a vizet, a földet, a levegőt. Arra várunk, hogy törvényekkel szabályozzák cselekedeteinket? Ezt megelőzendő sokkal célravezetőbb volna, ha értékrendünket változtatnánk meg és tudomásul vennénk, hogy a fejlődésnek és a fogyasztásnak igenis vannak határai. Most érkeztünk el ehhez a határhoz!

A teljes tanulmány itt olvasható:
http://kovasz.uni-corvinus.hu/2009/tsa.php