A kormány április elején tette közzé az agrár-, élelmiszer-, környezet- és vidékstratégiai téziseit, s egyben megnyitotta a társadalmi párbeszédet a vitaanyagról. Hát akkor beszélgessünk mi is arról, hogy a kormány hogyan képzeli el a következő évtized vidéki Magyarországát!

A koncepció a felvezető után  rögzíti az alapelveket, melyekkel az LMP könnyen tud azonosulni:

• Erős ökoszociális állam;
• Közösségi hasznosulás és méltányos elosztás;
• Rendszerszemlélet;
• A helyi gazdaságra és a hálózati jellegű együttműködésekre építkezés;
• A helyi közösségek részvétele a fejlesztésekben. 

Üdvözöljük a fenti szemléletet, hiszen választási programunkban tavaly e jelszavakat is a zászlónkra tűztük, mert hisszük, hogy a 21. század kihívásaira, csak egy magas részvételiséggel, fenntartható gazdasággal és igazságos társadalmmal rendelkező Magyarország adhat választ.

Helyzetértékelés és teendők

A koncepció harmadát kitevő helyzetértékelés alapvetően jól foglalja össze az előttünk álló kihívásokat, de nem szól az elmúlt húsz év gyakorlatáról, és különösen nem szól azokról a pályázati rendszerekről, amelyek nem hogy nem tudták a területi egyenlőtlenségeket felszámolni, hanem egyenesen tovább növelték azokat. Kistérségi összehasonlításban elmondható, hogy az ÚMFT allokációja a területi különbségeket növelte. (Csite András - Jakobi Ákos: Területi diszharmónia: A 33 LHH kistérség NFT-s és ÚMFT-s fejlesztési forrásszerző teljesítményének néhány sajátossága, 2009)

(Ábra: Csite-Jakobi, 2009)

Képzeljünk el egy locsoló-kannát, aminek a végén hibás szűrő és mindig több vizet ad az egyik lyukon – tölthetjük újra akárhányszor a kannát, a növényeink egy része ki fog száradni, míg a másik része egyre erősebb lesz. A támogatás-elosztás módszertanának alapos felülvizsgálata nélkül aligha remélhető jelentős felzárkózás.

A kormányzati koncepcióban számos stratégiai területet és teendőt találunk, nagy részükkel nem lehet nem egyetérteni, hiszen oylan általánosan vannak megfogalmazva: „Elhárítjuk a Natura 2000 hálózat működése körüli nehézségeket.”. Ezért ehelyen csak két alaptézist emelnék ki, melyek körül több teendő is csoportosul:

1. A helyi termékek piacra jutási esélyeit kell segítsük, mert az fogyasztói és közösségi szempontból is hasznos.
2. Az egyéni-családi gazdálkodókat kell segítsük, mert ők több embernek adnak munkát.

A helyi termék jobban ellenőrizhető, kevesebb csomagoló-anyagot igényel, mert kevesebbet utazik, így kisebb terhet ró a környezetre és épített értékeinkre. Ugyanakkor mindig lesznek olyan termékek, amelyeket nagy távolságról lehet csak beszerezni (a magyar narancs még mindig savanyú lenne), így érdemes szélesebb kontextusban szemlélni a felmerülő szállítási és egyéb, tranzakcós költségeket.

A gyökérproblémát én két ponton azonosítom:

1. a nagyobb szállítási távolság számos plusz terhet ró a közösségre, amit nem a kereskedő, hanem a közösség fizet meg a jelenlegi gyakorlat szerint (ún. externáliák, vagyis külső gazdasági hatások formájában);
2. a hosszabb értékesítési lánc több lehetőséget ad az áru minőségromlásának (netán hamisításának, lásd: átcímkézett dinnye-szállítmányok).

A kormányzati koncepcióban a helyi termékek piacra utási esélyeit egységes márkázási gyakorlattal, helyi piacok fejlesztésével, erősebb marketingtevékenységgel, erősebb közétkeztetésbe vonással  és a kereskedelmi törvény újraszabályozásával (többek közt erősebb minőség-védelemmel) segítenék. Utóbbinál nem tér ki a vitaanyag a szállítás okozta többletteher kezelésére, pedig e káros hatásokat a szennyezővel meg lehetne fizettetni egy új km-alapú teherforgalmi útdíatj. Tehát az állam kényszerítheti a kereskedőket, hogy beépítsék áraikba a közösségnek okozott károk költségét, ezáltal a valódi, teljes költségekkel szembesülnének és magasabb árképzésre kényszerülnek. Árelőnyük a helyi termékkel szemben elolvad, ezzel a helyi vs. távolról szállított termék versenye igazságosabb lesz.

A nagy munkaerő-igény önmagában nem érték. Ha visszatérnénk a kézi kapáláshoz és a lovakkal szántáshoz a gépesített megoldás helyett, az is több embernek adna munkát, de ugye senki nem így képzeli el a 21. századi, versenyképes magyar mezőgazdaságot? A gépesítés, a korszerű technika önmagában nem bűn, csak a gépek energiaigényét kell megújuló forrásokra alapozni illetve a keletkező hulladék megfelelő kezeléséről és újrahasznosításáról kell okosan gondoskodni. A felszabaduló munkáskezeket pedig olyan új, az unikális termőföldi adottságokainkat használó ágazatokba kellene terelni, mint például a gyógynövénytermesztés és – feldolgozás.

Az egész koncepcióban alig említik az innovációt. Megtudhatjuk, hogy a vidékfejlesztés a „hagyományalapú tudástársadalomban” érdekelt, valamint, „a szaktanácsadási és szakoktatási rendszereink átformálásával, a hazai agrárkutatás-fejlesztés gyakorlatorientált megerősítésével segítjük a hazai termelők versenyképességének növekedését, erősítjük a hazai agrár- és élelmiszergazdaság innovációs képességét”. Hogy ezek a fogalmak mit takarnak, az nem derül ki, viszont az utolsó oldalon láthatjuk, hogy tervben van egy „K+F infrastruktúra rekonstrukció Program”. A kormány 2011-es költségvetésének sajnos ez a terület az egyik vesztese: a Magyar Innovációs Szövetség elnöke egyenesen merényletnek nevezte az idei költségvetést a hazai kutatás-fejlesztés-innováció ellen. Ezek után erősen kétséges, miből fogják erősíteni az agrárium innovációs képességét, pedig a magas hozzáadott értékű és újdonságtarlamú termékek és szolgáltatások kitörési pontokat jelenthetnek a vidéki Magyarország számára.

A megvalósítás alapfeltételei

Sajnos a koncepcióban nem sok konkrétumot olvashatunk, s ez különösen igaz a finanszírozhatóságra. Pedig keretösszegek és megoszlási arányszámok nélkül nehéz hitelt adni a kormány szavának és hinni abban, hogy a koncepció alapján tényleg lesz miből megvalósítani egy fenntartható agrárjövőt.

A végrehajtás eszközrendszerét is balladai homály fedi. Nem olvashattunk a vitanyagban se jogszabály-terveket, se a különböző programok irányítására, végrehajtáásra, felügyelétére létrehozandó vagy átalakítandó intézményekről szóló javaslatokat, feladatmegosztást.

 Mi fogja biztosítani azt, hogy ezután nem fognak „ellentétes célokat megfogalmazva” működni a vidék „fejlődését biztosító, befolyásoló szakterületek és szakpolitikák”? Kinek lesz felhatalmazása összehangolni a támogatási pályázatokat és érvényesíteni a rendszerszemléletet? S milyen szerep jut majd az önkormányzatoknak a végrehajtásban?

Pár gondolat a módszertanról

A dokumentumból nem derül ki, hogy:

• Minden érintettet bevonnak-e stratégia-alakítás folyamatába? Ha igen, hogyan? Szakmai szervek, érdekképviseletek, civil szervezetek, vidéki önkormányzatok kaptak-e külön meghívót a társadalmi párbeszédhez vagy ők is csak a honlapról tudták meg, hogy elkészült a vitaanyag?
• A stratégia-alkotásnak és végrehajtásnak van-e ütemterve? Ha nem, miért nincs? Ha igen, miért nem nyilvános?
• Lesz-e országjárás, konferencia, bármilyen személyes találkozóra lehetőség a témában?
• A becsatornázott véleményeket, ötleteket nyilvánossá teszik? Megmutatják majd mi épült bele a kormány koncepciójába és mi nem?

Ezek tisztázása nélkül bizonytalanná válik, hogy valóban a kis közösségek, gazdálkodók, a fogyasztók érdekei fognak tükröződni a végleges koncepcióban. Tehát a tét az, hogy az alulról jövő igények is helyt fognak kapni a tervezés során, vagy felülről, egy minisztériumi asztal mögül fogják a minket érintő kérdéseket eldönteni – nélkülünk.

Összefoglalva elmondhatom, hogy bár a koncepció irányvonala, célkitűzései nagyrészt támogathatóak, hiányzik a támogatási rendszer felülvizsgálatának igénye és a távolsági kereskedelem erősebb megadóztatása a tartalomból. Ezek olyan sarkallatos pontjai a vidék felemelkedésének, amely nélkül csak felületes változások érhetőek el. A koncepció megvalósíthatóságát kétesnek érzem, miután a finanszírozási és felelősségi kérdések nincsenek bemutatva. Továbbá a stratégia-alkotás további lépéseit szívesen olvasnám a honlapon, hogy meggyőződhessek róla, hogy az érintettek kellően széles körét bevonják a tervezésbe.